Tizenkettedik fejezet - Nem így terveztem.

Kajálás után hazafelé vettük az utat, miközben beszélgettünk. Fura volt hajnalban sétálgatni vele, és lehet az éj tette vagy csak egyszerűen már túl fáradtak voltunk, de mindenről tudtunk beszélni. Az időjárástól kezdve, a kiscicán keresztül, a zenéig; szinte mindenről. Nem gondolkodtam, mit is kéne mondanom, és ahogy láttam, ő sem. Hmm, talán ez annak a jele, hogy egyre jobban szokunk egymáshoz vagy tudom is én. De mindegy is, mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy mire hazaértünk apa már a nappaliban várt. Anya felhívta őt az éjszaka közepén... Dühös volt rám emiatt, nagyon is.

- Az én ötletem volt, hogy lopjuk el a macskát - szólt közbe az újdonsült kedveltem.

-  Nem számít, kinek a hibája - kezdett bele jó öreg édesapám a szokásos hegyi beszédbe. Volt szó az illemről, hogy mit gondolhat most rólunk anya és arról, hogy ez bűnténynek számít, stb. Végezetül megbüntetett minket. Az őszi szünetből már csak egy hét maradt, és azt egész végig a szobában kell töltenem. Hála neki - néztem Aronre.

- De este kimehetünk édességet gyűjteni? Kérlek! - kérlelte apámat a mellettem lévő fiú. Holnap este az évről évre megtartott hagyományos halloweeni est lesz. Este tíz óráig kopogtathatnak a kéregetők mindenfelé vicces kis mondókával, mint például: csokit vagy csalunk, vagy csokit, vagy életet. Na, jó, az igazat megvallva, nem humorosak, de ezt mondják róluk. És ki vagyok én, hogy elrontsam azok kedvét, akik imádják ezeket a mondatokat? Na, és a nagy gyűjtögetés után a város parkjában egyfajta partit szerveznek. Mivel én is el akartam oda menni, ezért próbáltam kiskutya szemeket előcsalogatni magamból.
Drága jó édesapám egy nagyot sóhajtott, aztán fenyegetően felém tartotta mutató ujját.

- Most utoljára megengedem büntetés alatt! Most az egyszer! - Gondterhelten fújtatott egyet, aztán megfordult, és a szobája felé vette az irányt.

***
Másnap reggel már azon törtem a fejem, mibe is kéne öltöznöm estére. Mivel nem mehetek ki estig a házból és nem is fogadhatok vendéget, ezért, ami itt van abból kéne valamit összehozni. De mit? Öltözzek be teniszezőnek? Ahhoz megvan mindenem, régen játszottam, de az olyan béna... Még az is az eszembe jutott, hogy átlagos tini lány bőrébe bújhatnék. De ezt az ötletet hamar el is vetettem, mert ha összeszedném minden színészkedési képességem, akkor sem tudnám elhitetni a többiekkel az „átlagos” szerepet. Phff. Még egy zsákruhában is különleges lennék, köszönhetem a gyönyörű külsőmnek. Hát, igen – túrtam a dús, barna hajamba, átvezettem rajt az ujjaim, majd gúnyosan elmosolyodtam; a teremtő jól bánt velem, csodálatos idomokkal áldott meg. Felálltam az ágyról, odasétáltam a teljes alakos tükrömhöz, amit még Danatól kaptam. Végignéztem a tükörképemen, ha hiszitek, ha nem, tetszett a látvány. Próbáltam elképzelni, milyen jelmez állna a legelőnyösebben. Már vagy fél órája szuggeráltam a tükörképem, aztán hirtelen bevillant. Pont olyan volt, mint a mesékben, nem láttam magam kívülről, de úgy képzeltem el, mintha egy villanykörte világított volna ki a fejem felett. Jó, tudom, hogy ez semmiképpen sem fordulhatott elő, de azért képzelegni szabad. Szóval a lényeg, hogy halott menyasszony leszek! - gondoltam eltökélten, aztán elkezdtem kutatni a házba. Dana nagyon családias asszony, akit ahogy elnézek kedves nő, aki minden féle emléket megtartott, ami legalább egyszer is boldoggá tette. Azaz Aron apja -, akire megjegyzem, kíváncsi vagyok - egyszer biztos elvehette az anyját, és akkor menyasszonyi ruhába volt. Szóval a házba kell lennie a fehér ruhának! Felkutattam a szobám, a házban lévő szekrényeket, de sajnos nem találtam sehol.

-  Aron! - csörtettem be a szobájába. Éppen az arcára festett egy heget. - Mondd meg, hol van anyád menyasszonyi ruhája!

- He? - Értelmetlen fejet vágott, megvakargatta a halántékát, majd válaszolt. – Azt hiszem, mindent, ami apához kötötte a pincébe került. - Ránéztem szerencsétlen arcára, bűntudatos arcot vágott. Nem tudom, ki lehet az apja, még sose hallottam, hogy ő vagy az anyja bármikor is említették volna azt az embert.

- Hozd le nekem! - ültem le az ágyára, ahogy elnéztem rajta, huzatot cserélt. Ez sem volt más színű, mint az előző, vagy a szoba színe – kék -, csak az volt a különbség, hogy a kisautók helyett, virágok voltak ráhímezve.

- Nem érek rá - mondta, aztán újra hegeket próbált festeni magának.

- Ahj - haraptam bele az ajkamba -, kössünk kompromisszumot! Rád festek mindenféle sebet, meg ilyeneket, tudod, elég jó vagyok a sminkelésbe. Na, tudom, hogy belemész, így szerencsétlennek nézel ki.

- Hmm - morfondírozott egy darabig -, benne vagyok. - Álló helyzetbe ugrott, megragadta a kezem, és húzott maga után.

Egészen apáék szobájáig húzott, ott leültetett egy puha székbe, és ott kellett várnom. Az anyja cuccai között matatott, szerencséje volt, hogy csak apa volt itthon ő is éppen a kertben ügyeskedett. Kis idő elteltével előhalászta Dana sminkkészletét és átnyújtotta nekem, majd előttem helyet is foglalt. Egy nagy piros ajándékdoboznak nézett ki, amit nemrégiben átadott. Megfogtam a két oldalát és egy egyszerű mozdulattal szét is húztam azt. Eszméletlen volt, igazi készlet tárult elém, ami három réteg volt. Nem tudtam, miért is ámulok ezért el, elvégre ilyenem ezerszer volt, de azért mégsem ilyen élénk színekkel teli. Ahogy a szemem előtt összefolyt a megannyi szín kicsit megfájdult a fejem. Mindegy - ráztam egyet a fejemen, ránéztem az előttem ülő srácra, aki már becsukott szemmel várta, hogy fessem.
Oldalról kivettem egy apró ecsetet, belemártottam a fehér szemfestékbe, majd az arcára felvittem azt. Aron arca hófehér lett, mint a gésáké; hát, be kell vallani, jól nézett volna ki, ha annak öltözött volna. De mivel zombi akart lenni, ezért a külön felé szemceruzák közül kiválasztottam a pirosat, amivel ki is húztam a szemét, elég ijesztő hatást adva neki, ráadásul pirosítóval még a szeme körül is átmentem. Végezetül egy véres sebet festettem a homlokára, és mivel nem volt a dobozba a megfelelő ragasztó hozzá, ezért apa szekrényéből a pillanat ragasztót használtam.

- Na, milyen? - tartottam elé a púderes doboz tükrét.

- Klafa! - Tetszett neki a látvány, még pár percig elidőzött a sminken, majd felállt és elindult kifelé. – Na, gyere, hozzuk le a ruhát.
Kisétált a ház mögé, ahol egy zöld ajtó előtt megállt.

- Sajnos nekünk csak pincénk van, esetleg van nálad valami világítás?

- Csak a telefonom - adtam át a mobilom, bekapcsolta rajt a zseblámpa alkalmazást, majd megkérdezte, nem- e megyek vele. Mivel nemet mondtam egy vállrándítás kíséretében kinyitotta az ajtót, még egyszer hátra nézett rám, aztán indult is az útjára.

Bármit megcsinál, amit csak kérek - gondoltam, miközben barna hajam alá nyúlva dobtam a hajam a vállaim felett. Nem is csodálom, nekem senki nem tud nemet mondani. Túl elbűvölő vagyok én ahhoz. Remélem, este egyedül én leszek halott menyasszony, minden évben annyi lány annak öltözik. Sajnos most nekem is annak kell. Kicsit elszomorító tény, de boldogsággal tölt el a tudat, miszerint én leszek az a lány, akinek a legszebben fog mutatni a halott szerep. Még egy ideig méláztam, hogyan is tökéletesíthetném a menyasszony szerepet, mikor az ajtó másik oldaláról meghallottam Aron kiáltását. Azt kiabálgatta, „segítség, Ariana” épp ezért egy lépést közelebb lépve az ajtóhoz tapasztottam a fülem. De semmi, nem jött hang. Csak percek elteltével hallatszott a mostoha tesókám hangocskája, majd az is elhallgatott. Elég hitetlen volt a helyzet, nem hittem el, hogy bármi is történhet valakivel a pincében. Halloween volt, ilyenkor nem volt szabad hinni az embereknek. Na, és épp ezért hagytam még egy kis ideig kiáltani a fiút. Chh, és még a legröhejesebb az volt, hogy rendesen hallatszott a megjátszás a hangjában. Nevetve gonosz gondolat suhant át az agyamon. Minden bizonnyal azt tervezi, meg fog ijeszteni. De nem fog tudni, mivel épp az ellenkezője fog történni. Hehe, azt hitte ilyen filmekből lopott klisés jelenettel meg tud ijeszteni. Hát, nem aranyos? Nem! Sőt, inkább egy idióta... Egy épeszű ember sem dőlne be ennek a szakállas trükknek. Visszarohantam a házba, kerestem az egyik fiókba egy zseblámpát, visszamentem a pincéhez, majd a lámpát bekapcsolva és az ajtót kinyitva beléptem rajt. Kell itt lennie egy kapcsolónak - világítottam összevissza, miközben sétáltam le a lépcsőn. Bár nemrégiben azt gondoltam nem félek, mégis a helyzet, hogy egyedül voltam egy sötét helyen, annyira ijesztő volt. Azonnal a Démonok Között című horror film jutott az eszembe. A hideg kirázott a helytől, régi bútorok voltak ott, telis-teli pókhálókkal, és furcsa hangokkal.
Mocorgást hallottam, ezért magam elé világítottam, hátha Aron az, de nem. Egy nagy undorító pók volt... Elkezdett közeledni felém, mire torkom szakadtamból elsikítottam magam, miközben gyors léptekkel hátráltam.

- Hú! - fogott meg valaki a derekamnál fogva, hátra néztem és ismételten sikkantottam egyet.

- Nyugi már! - nevetett az a valami, ami hozzámért. - Én vagyok az, Aron! - kuncogott, olyan gyermekded volt és ártatlan, na meg a nagy fenét azt!

- Idióta! – Nem hajítottam neki a lámpám, ahelyett a kezemmel püföltem tovább. - Ha még egyszer meg mersz ijeszteni, esküszöm, este átosonok a szobádba és a párnát a fejedre nyomom! - Mutatóujjammal fenyegetően mutogattam neki a hatás kedvéért.

- Oké, oké - emelte fel mellkas magasságba a kezét -, csak poén volt.

- Nem jók a poénjaid! - pillantottam a hóna alatt szorongatott vékony kis dobozra. - És ez az enyém - vettem el tőle, majd vártam, hogy előre menjen és követhessem.

- Itt a villany amúgy - csapott oda a falhoz kifelé menet. Kivilágosodott minden, nem is volt már olyan rémisztő a helyiség, de attól még koszos volt. Gyorsan feltipegtem a létrán, majd a házba vissza előkészülni.

Dana nagyon vékony nő lehetett, alig fértem be a ruhába. A hátamon egy picit feszült a textil, de eltakartam a hosszú hajammal. Kisminkeltem magam, egy hófehér alapozó púderre rákentem összevissza pár lila foltot. Nem néztem ki valami rémisztően, de azért megteszi. Még volt gyűjtögetésig pár óra, mivel unatkoztam, visszakértem a telefonom Arontől, aki még mindig be volt sértődve, amiért ijedtemben megütögettem. Mindegy, a lényeg, hogy felléptem Facebookra, ahol Jaramyvel beszélgettünk, hogy nem- e megyünk együtt este. Ugyanezt a lányokkal is megbeszéltem, körülbelül Jaramy haverjaival és a csajokkal tízen leszünk, vagy többen. Csak el ne vegye tőlem senki a reflektorfényt! Újdonsült barátocskám még estére sem bocsánatot meg, köszönés nélkül ment el. Azt hittem, legalább a város közepéig együtt megyünk ki, de nem, neki itt kellett hagynia. Hát persze, Ariana már nagylány, sétáljon egyedül, igaz?! Na, azt lesheti. Önszántamból biztos, nem fogok kutyagolni - gondoltam, miközben dühösen letrappolva az emeletről a lépcsőn keresztül, egyenesen apámhoz mentem. Nagy unszolások árán, de végül elvitt a megbeszélt helyre.

- Jó szórakozást! - mondta mosolyogva, amikor is kinyitottam a kocsiajtaját.

- Neked is, szia. - Integetve elköszöntem nevelőmtől, majd egy háromszázhatvan fokos fordulatot véve a padon ülő baráti társaságra néztem.

Ahogy végignéztem rajtuk megállapítottam, minden második fiú vagy vámpír volt vagy zombi. A lányok szerencsére kreatívabbak voltak, volt aki Kardesian nővéreknek öltöztek, aki pont, mint én halott menyasszonynak, és még olyan is volt, aki supergirlnek csiccsentette ki magát.

- Ejha - nézett végig rajtam a volt barátom, közelebb jött, aztán körbe is járt, hogy jobban szemügyre vehessen -, jól mutatsz.

- Tudom - szegtem fel a vállam, majd elmosolyodva egyik karjába karoltam. A többiek előtt még mindig a csodás szerelmespárt kell eljátszanunk. - Induljunk! Szerezz nekem csokoládét.

- Annyit gyűjtők, hogy két kilót is felszedsz tőle - tolta ki rám a nyelvét.

 Ránéztem a mellettem lévő fiúra, barna haját az őszi szél lágyan fújta, szemei hol engem figyeltek, hol a barátait. Magasabb volt nálam, volt köztünk vagy egy és fél fej. Helyesnek tartottam, de nemcsak annak, nem látszik, de ő igazán kedves tud lenni, ha akar, a barátaihoz mindig hűséges, ráadásul eszméletlen jó fej. Elmosolyodtam, majd a koromfekete égboltra emeltem tekintetem, aztán vissza Jaramyre, aki már egy ideje teljesen észrevétlenül egy ház elé vezetett, ahol nem tudom, pontosan mióta állhatunk, de a kis táskámba kaptam három csokit. Mosolyogva átadtam belőle egy szemet, és csak arra tudtam gondolni, ő is olyan, mint Aron. Bármit megtenne, amire megkérem. Hát, remélem, egyszer összejön egy lánnyal, aki boldoggá teheti. Jó, jó... Most már hívhattok nyálgépnek. Fúj! Komolyan, hogy gondolhatok ilyet? Szinte már csöpögött a nyál. És erről mind az az idióta tehet! Mióta vele élek, azóta megpuhultam és úgy gondolkodom, mint egy szappanopera szereplő. Annyi minden történt már Aronnel és velem, elvégre már vagy két hónapja együtt lakunk. Csoda, ha úgy érzem, kezdem megkedvelni? Ennyi idő alatt egy kígyót is meg lehet kedvelni. Ahj, vajon hol a fenébe lehet? Én vagyok itt az úrnője, itt kellene lennie velem, pont úgy, mint a többieknek. Nem értettem az egész este lényegét, elvégre, nem azért van itt mindenki, hogy nekem gyűjtsenek édességet?

- Milyen volt a múltkori buli? - próbáltam valami használni való témával előrukkolni, mert már egy ideje csak házról-házra mentünk. Némán, miközben a többiek zajongtak, vihorásztak.

- Elmaradt - vigyorodott el, kezében lévő kettő nyalókát kibontotta, aztán az egyiket az én számba nyomta, míg a másikat saját magának ajándékozta. - sms-eztél, hogy elutazol apuddal, így hát arra gondoltam, elhalasztom. Nélküled uncsi a buli.

- Köszönöm - mondtam neki, majd megakadtam a további mondandómba. Az egyik háznál állt Jous és az ő drágalátos barátja. Nemcsak én vettem észre őket, Jaramynek is feltűnt, és egy amolyan "bocs szivi, de szórakozni támadt kedvem" indokkal csapot-papot itt hagyva, beleértve engem is, elsietett az ajtóban álló fiúkhoz.
Hátra fordultam a csajokhoz, akik tudták a dolgukat. Azonnal mellém álltak és úgy sétáltunk tovább, mindenfajta hímnemű egyedet hátrahagyva. Úgy látszik olyan korban élünk, ahol a legfelsőbb erőnek kell mindent elintéznie. Hála az aranyos pofimnak, na meg persze a lányokénak, de ez mellékes. A lényeg én vagyok! Több mint száz édesség összegyűlt.

Végül is jól éreztem magam, amíg a lányokkal végeztünk a dolgunkat, addig Jaramy szokás szerint piszkálódott. Messziről lehetett hallani, ahogy kiabált Aronnek. Vicces volt, mert olyanok jöttek ki a száján, mint pl; Halott leszel te zombi, a zombik arra kárhoztattak, hogy a vámpírokat lássák el vérrel, hahaha. Az ember azt hinné, ilyen helyzetben a másik félnek rossz kedve van. De nem, olykor-olykor odapillantottam, igenis jó kedve volt. Ki volt virulva! Igen, nem hazudtam, a szája a füléig ért. Talán, azért mert futkározott, vagy azért mert most az egyszer, úgy igazándiból nem szekálta. Inkább, ha jobban belegondolok, olyan volt, mintha együtt szórakoztak volna.
Miután befejeztük a gyűjtögetést a lányok elindultak a Halloween partira. Sajnos én nem tudtam velük menni, megálltam egy bódénál, hogy vehessek valami iszit magamnak. Igazán megvárhattak volna, de nem, a hülye pasijukkal mentek. Chh, olyan idegesítő, ha az ember körül mindenkinek van valakije. Így hát szégyenteljes, de egyedül kellett útra kelnem.
Vicces, épp azon elmélkedtem, hogy észrevétlenül elrabolhatnák az embert, mikor a kezemnél fogva valaki egy fa mögé húzott, ha jól láttam Aron volt az. Mutató ujját szájához emelte, s úgy mutatta nekem, hogy ne beszéljek. Nem tudom, mi járhatott a fejében. De abban biztos voltam, már nem haragudott. Boldognak látszott, éjszaka volt, mégis szemeibe megcsillant a boldogság apró szikrája. Hű ha... Igazán drámai vagyok - gondoltam, miközben viszonoztam a mosolyát.

- Ízé a... - vakargatta meg a tarkóját zavarában -, lehet, hogy furcsa lesz, amit mondani fogok, de meg akarlak csókolni!

Mit csinálni? - döbbentem le egy pillanatra. Meg akar csókolni? Még mindig kedvelne? És, vajon nagy hiba lenne neki megengedni, ha nem érzek szerelmet? Ránéztem az átlagosnak nevezhető arcára, ami csak a válaszomat várta. Sötét volt, senki nem láthatott minket, beharaptam az alsó ajkam és arra gondoltam mért is ne szórakozhatnék egyet? Kockáztatnom kell! - fogtam meg a kezét, derekamra helyeztem azt, majd megcsókoltam. Ajkai mosolyra húzódtak, miközben azt csókoltam. Közelebb húzott magához, én beletúrtam a hajába és úgy csókolt tovább. Ó, és a hajának a tapintása... Sose hittem volna, hogy ennyire puha, bársonyos és egyben dús is. Finoman csókolt, néha alsó ajkamat megragadta szájával, máskor pedig olyan volt, mintha tényleg egy pár lennénk, lágy és lassú csókok voltak ezek.