Ötödik fejezet - Vég, avagy valaminek a kezdete

 Sziasztok! :D Bocsánat, kicsit elmaradtam ezzel a résszel, nagyon beleéltem magam a történet tovább írásával és teljesen kiment e fejemből, hogy ezt a részt még nem publikáltam. Egyszóval tessék! ^^ Remélem tetszeni fog nektek! Jó olvasást! :)

- Akkor senkise vállalja el? - kérdezte a tanárnő az osztályt, ajaj, nem tudom, miről van szó, kicsit elmerültem a gondolataimban. Gyorsan megkérdeztem Parist. Állítása szerint, arról volt szó, hogy tanárnőnek nem lesz ideje megszervezni az idei év szalagavatóját, és közülünk valaki, vagy valakik elvállalná-e.

- Én megszervezem - tettem fel kezem mosolyogva.

- Kivel? - nézett rám a tanárnő. - Egyedül nem fogod tudni megszervezni.

A csajokra néztem, ha bármelyiket is választottam volna, akkor lebuktam volna. Mivel mindenképp el kellene jönnie hozzánk annak a személynek, ezért a helyes választás Aron lesz –fordultam hátra, mögöttem ült három paddal. Fura, mert pár napja jöttem rá, hogy egy osztályba járunk.  Ránéztem, próbáltam súgni neki, hogy jelentkezzen, nemet mondott, így hát kelletlenül visszanéztem a tanárnőre, majd eszembe jutott valami. Ezért még kapni fogom a szent dumát a csajoktól.

- Aronnel - mosolyodtam önelégülten. Na, ehhez mit szólsz? Kíváncsi voltam a reakciójára... Hát, kicsit eltúlozta a szenvedést: fejét a padba veregette. Mosolyogva fordultam vissza a tanárnő felé, próbáltam nem figyelni a lányok szúrós tekintetére. Úgy gondoltam, jól választottam, ő lesz a tökéletes választás. Gondolkodás nélkül megint hátrafordultam, még mindig ütötte a fejét. Visszafordultam, fogtam egy lapot, ráfirkantottam, hogy „ne szenvedj nyilvánosan”, majd észrevétlenül megdobtam vele.

Szünetbe már mindenki tudta a hírt, miszerint együtt tervezek bármit is Aronnel. Fura volt, mindenki nézett, máskor imádom, ha a figyelem közép pontjában vagyok, de most zavaróan méregettek. Remélem, Jeremy nem tudja meg, van egy idegesítő tulajdonsága, mindenkire féltékeny. Tavaly, mikor még nem jártunk és randiztam Daviddel, akkor sajnos suli után megvárta a srácot és megverte.
 

- Nem tudjátok, hol van Jeremy? - kérdeztem a csajoktól, akik egy ideje kérdéssekkel bombáztak. Egyikre sem válaszoltam, semmi közük, hogy én kivel szervezek bármit is, ez csak egy iskolai feladat. 

- Gondolom, a haverjaival ökörködik - mondta Tris, miközben körmeit nézegette. A szülei nem tanították meg, hogy nézzen az ember szemébe, ha beszélget vele? Ez a legidegesítőbb dolog, annyira sem adja meg a tiszteletet, hogy rám nézzen, mindez az Aronös dolog miatt.

- Na, ide figyelj - koncontottam meg az egyik ujjammal az állát. - Meg kell adnod a tisztelet nekem, ugyanis mérföldekkel feletted állok, szóval, ha még egyszer észreveszem, hogy legalább egy másodperre is tiszteletlen vagy, olyat csinálok veled, hogy még tíz évvel később is szégyenkezve gondolsz vissza a gimis éveidre - tekintettem kimért volt s hideg. Volt időm tökéletesre kovácsolni a rémisztő tekintettem, ha ez nem lenne, a fenyegetéseim semmit nem érnének. - Örülök, hogy megértetted - mosolyodtam el. – Megyek, megkeresem a drágám - küldtem feléjük egy apró puszit, és indultam is. Sajnos nem találtam meg, túl hamar csengettek be következő órára.

Magyar óra lesz, utálom a magyart, annyira unalmas, állandóan a költők életét tanuljuk, meg néha-néha egy-két verset. A kedvenc tantárgyam a matek, szeretek a számok világába elidőzni, számolgatni, érdekesnek találom, bár erről senki nem tud semmit. Általános iskolában versenyen is voltam, de akkor még nem ide jártam. Négy évvel ezelőtt költöztünk ide, ezelőtt New York mellett laktunk. Szerettem ott lakni, akkoriban sem volt jobb a kapcsolatom a szüleimmel, de legalább nem kellett megjátszanom a királynőt, csakhogy mindenki szeressen. Bár, ha jobban bele gondolok, mostanában már nem megjátszom, hanem az is vagyok, egy hatalom mániás lány, aki rivaldafényre vágyik. Mindegy is, figyelnem kell az órára - gondoltam, de hamar fel is adtam. Körbenéztem, kivel beszélgethetnék, mindenki szorgalmasan írta, amit a tanárnő diktált. Fura, de hirtelen az jutott eszembe, hogy ráírok Aronre. Elővettem a telefonon, ráléptem Facebookra, megkerestem Aront, nem jelöltem be ismerősnek, egyszerűen ráírtam.

Lezártam a telefont, leraktam a tolltartó mellé. Vajon mi baja? Talán beszóltam neki reggel, vagy megint kínos helyzetbe hoztam? Nem tudom - csüggedve hátra néztem. Aron a padján feküdt, és telefonozott. Szóval nem is figyel, csak le akart rázni.

Egész nap így viselkedett velem, hazafelé mikor már kellőtávolságra kerültünk az iskolához, mellé futottam.

- Mi bajod velem? - állítottam meg a kezénél fogva. - Megint mit tettem? - Szomorúan rám pillantott. Mi lehet a gond? Ez így nincs rendben... Most nem érdemelte ki semmivel a rosszkedvet, ha megérdemelné, akkor nem érdekelne az egész... De így valamiért rosszul esik. Főleg a tegnapi után, megvigasztalt úgy, hogy tudta, hogy nem kedvelem, ebben a helyzetben én is ugyan ezt szeretném tenni.

- Semmi - ment tovább.

- Azt már nem - húztam vissza -, mondd el, miért viselkedsz így? – És, amit ekkor tettem, arra még ma sem vagyok büszke. - Kérlek! - kezdtem el könyörögni. Elmosolyodott, majd másodpercekkel később keserű mosollyá húzta a száját.

- Én, csak próbállak elkerülni. - Rám sem mert nézni, a cipője orrát kezdte tanulmányozni. - Izé... Ma beszéltem Jeremyvel. - Itt elhalkult.

Tudhattam volna, hogy az ő keze van a dologba, biztos megfenyegette, vagy valami. Ha beszélnék vele az csak rontaná a helyzetet. De, ha Aronnek ennyit jelentet a "kapcsolatunk" akkor nem érdekel az egész dolog. Gyáva kölyök – tipegtem el dacosan mellette, és otthagytam. Mikor már éppen kezdtem volna bízni benne... Szörnyű egy alak. Egész úton hallottam mögöttem a lépteket, de nem érdekelt. Bementem, leraktam a táskám, átöltöztem és indultam is a randira, amit Jeremyvel még délelőtt megbeszéltünk. Jól nézhettem ki, mielőtt kiléptem volna az ajtón Aron tetőtől-talpig végigpásztázott, láttam a szemébe, hogy tetszik, amit lát. Legalább még magabiztosabb lettem, mint korábban, de azért a biztonság kedvéért egy kirakatban megnéztem magam. Jól is tettem, fehér farmernadrágom a lábszáramnál elfordult, gyorsan megigazítottam, majd megnéztem újra. Ránéztem a tükörben lévő kirakatba látszódó tükörképre. Akár egy kirakatbábu - gondoltam, tökéletesen hasonlított egy manöken babura. Nemcsak a ruházatom miatt, hanem az egész, hiszen kívülről szép vagyok, belül mégis oly' üres. Mosolyogni próbáltam, de nem ment. Mostanában csak a hamis mosoly ment, mindig azt mondom a többi emberre, hogy milyen bénák, mennyire elviselhetetlenek, mégis úgy vágyom, hogy egyszer én is megtehessem legalább egy órára azt, amit ők csinálnak. Csak úgy felelőtlenül a csúf ruhákba mászkálni egy igazi baráttal, akit az lb-mnek hívhatok. Zabálni a gyors étkezőkben, stb... Szeretem a mostani életem is, sőt imádom, de valamiért az átlagemberek olyan felhőtlenül boldogok. És ekkor jöttem rá mindenre, egyszerűen csak tükörbe kellett néznem, nekem nincs senkim. A szüleim nem foglalkoznak velem, apa jobban törődik Aronnel, mint velem, anyáról több mint egy hónapja egy hírt sem hallottam, igaz barátaim sincsenek, vagyis nagyon szeretem a lányokat, de mégis, az inkább sulis barátság, és végül rájöttem, nem szeretem Jeremy-t. Lehet szakítanom kéne vele - dugtam zsebre kezem a kabátomba. Elsétáltam oda, ahol találkozunk, amíg megjött átgondoltam mindent.

- Szépségem - takarta le a szemeim hátulról -, találd ki, hogy kivagyok! - Felnevetett.

- Hmm - játszottam túl, hogy gondolkodom, a játék kedvéért elkezdtem tapogatni a kezét -, elég lányos kezed van, és puha - gúnyolódtam, amiért egy elfojtott nevetést kaptam. - Valamiért úgy érzem, Daniella vagy - nevettem fel, miközben megfordultam.

- De kis gyagya vagy - érintette meg az orrom az orrával. Eszkimó puszi, ez a kedvence, de sajnos ezt most abba kell hagynom.

- Figyelj - toltam el magamtól -, beszélnünk kell.

- Hogy? - nevetett fel ismét. - Csak nem az jön, hogy szakítani akarsz velem?

- Jeremy... - Most először nem tudtam egy ember szemébe nézni, annyira szégyelltem magam-, maradjuk csak barátok.

Nem tudom mi játszódhatott le benne, egy ideig nem bírt megszólalni, pedig nem egyszer nyílt beszédre a szája. Ott álltunk tíz percig egymással szemben, arcán először zavarodottság, majd harag ült ki, végtére nyugodt arccal rám nézett, és csak annyit kérdezett halkan, hogy miért.

- Nem akarlak hamis érzelmekbe kergetni, nem érzek úgy, mint te. - Jobb kezét megérintettem. - Sajnálom.

- Ugyan - szorított magához, s belecsókolt a hajamba -, azért maradjuk barátok, de tényleg. -  Még egy kis ideig így maradtunk, majd elmentünk kajálni. Nagyon jól elvoltunk, egész végig nevetgéltünk, úgy gondolom, jól döntöttem, jobbak vagyunk barátként. Aztán lehet, hogy Jeremy egy igaz barátom lesz.