Negyedik fejezet - A mosási baleset

Házimunka, amit minden átlagos ember naponta szokott csinálni: mosogatni, felmosni, takarítani, beágyazni és mosni. Ez mind egy szolgáló nő dolga, de az új házukban még egy szakács sincs, nem még egy szolga, így hát, a drága mostoha anyucim megkért, hogy indítsam el a mosógépet. Örültem, mert így legalább elkezdhettem a tervem, miszerint mindenben beleütöm az orrom, ami apáékhoz kapcsolódik. Már vagy két hete itt lakom, rájöttem, hogy Dana kedves és aranyos nő, sajnálom, hogy áskálódok ellene, de apámnak anya mellett a helye. Mindegy, most ezzel kell foglalkoznom - néztem a mosógépre. Annyit tudok, hogy szét kell válogatni a fehéreket és a sötéteket, majd berakni a mosógépbe. Eddig minden tiszta volt, de a többihez rá kellett keresnem a neten. Azt írta, hogy a ruhákat negyven fokon kell mosni, ha hatvan vagy annál nagyobb fokra állítom, összemehetnek a ruhák.

- Akkor, kezdjük bele! - csaptam össze a tenyeremet. Belepakoltam az összes ruhát a mosógépbe, ami belefért. A feketéket, a fehéreket és a színes ruhákat, persze az enyémet nem raktam be, feltekertem hatvan fokra, majd fogtam az öblítőt és a mosóport, mindkettőből a felét beleöntöttem. Ez vicces lesz. Kuncogva kiléptem a fürdőből, a nappaliba leültem, és vártam, kíváncsi voltam a képükre, milyen is lesz, ha meglássák a ruhákat. Aron éppen tévézett, kíváncsian méregetett, majd megszólalt.

- Mire készülsz?

- Semmire - ugrottam fel a karosszékből -, elmegyek a lányokkal vásárolni, majd jövök - fogtam meg az édes, vörös, bőr táskámat, aminek az elején egy masni volt található. Imádom ezt a táskát, amilyen kicsinek tűnik kívülről, olyan nagy belülről. Elfér benne az összes pipera cuccom, amikre bármikor szükségem lehet.

- Apádat nem kérdezed meg, hogy elmehetsz? - Kérdezzem meg? Jaj, milyen kis naiv, azt hiszi, hogy apa valakivel is foglalkozik saját magán kívül.

- Hidd el, fel sem fog neki tűnni – vettem fel egy kényelmes félcipőt, majd indultam is. Ebbe a két hétben, amit itt töltöttem, megjegyeztem az utakat, egyenesen előre kell menni, majd jobbra fordulni, azután még egy kicsit egyenesen, és legutolsósorban a parkolón áthaladva a plázához is fogok érni - gondoltam, miközben sétáltam. Őszhez képest meleg volt, a nap sugarai égették a bőrömet, az égen még egy szem felhő sem volt, a madarak csicseregtek, az emberek sétáltatták kutyájukat, némely ember a szokásos kutya helyett, menyétet sétáltatott.  Kérdem én, miért?! Mikor a közelembe jönnek azokkal a dögökkel úgy félek elmenni mellettük. Olyan ijesztőek és rondák, hogy tud valaki egy házba élni velük? Még belegondolni is szörnyű, nem még megtapasztalni... A kutyákat még valahogy elviselem, de a legjobban a macskákat szeretem. Olyan, de olyan édesek, főleg a hosszú szőrű, szobai macskák. Az összes cicának van valamilyen csábja, hiszen az ókori Egyiptomban is Istenként tekintettek rájuk. Ha csak rájuk néz az ember, már a járásából látszik, milyen kecsesen és magasztosan lépeget, következésképpen, olyan akár egy kékvérű, ezt a tényt az arcberendezésével lehet tanúsítani. Legutoljára pedig azért is a macska a kedvenc állatom, mert egy hatalom mániás vagyok, és melyik nagy uralkodó nő mellett ne lett volna a hátérbe egy macska? Sőt, még maga a nagy keresztapa háziállata is egy macska. De sajnos ennek ellenére a cicám, ami volt anyunál van, nem engedték, hogy magammal hozzam. Ezen a héten mindenképp meg kell látogatnom. Mindegy - ráztam meg a fejem, mikor odaértem a plázához. Elég a cicákból.

A lányok már vártak, és kezdődött is a vásárlás, hozzá az elmaradhatatlan pletykálással. Sok dolgot tudtam meg, például, Paris szakított Anthonyval, és Daniella elkezdet vele randizni, ezért Paris megtépte az utca közepén. Hát, az biztos, hogy megnéztem volna, vicces jelenet lehetett. Bírom Daniellát, de teljesen biztos voltam benne, hogy nem neki szurkoltam volna. Szeretem a lányokat a magam módján, nem mintha ők jobban bírnának. Kis idő elteltével elkezdett fájni a fejem, elköszöntem a csajoktól, és inkább haza sétáltam.

Ahogy beléptem az ajtón apa és Dana néni állt karba font kézzel. Hoppá... Elfeledkeztem a mosógépről. Biztos voltam benne, hogy nem azért néznek rám így, mert elmentem, azt száz, hogy még észre sem vették.

- Mi ez? - vett ki a mellettük lévő kosárból egy apró pólót. Szám elé kaptam a kezem, muszáj volt el takarnom, hogy nevettek, ha észrevették volna, már nem élnék. Olyan röhejes volt, ahogy Dana maga elé nyújtotta a pólóját, ami valami "megmagyarázhatatlan" okból körülbelül két számmal kisebb lett.

- Egy póló - hitetlenkedtem talán túlzottan átlátszóan -, szerintem ez nem jó rád - folytattam tovább a szemtelenkedést. Imádom húzni az ősök agyát, olyan viccesek a középkorosztályúak, mikor dühösek.

- Az én hibám - jött oda Aron, annyira idegesítő ez a gyerek, az elmúlt két hétben nagyon sok csínyt elkövettem, de nem lett belőlük semmi, ez a gyerek állandóan magára vállalta szinte mindegyiket. Gonoszan ránéztem, és próbáltam artikulálni, hogy menjen el.

- Máskor figyelj oda - mondták neki, majd boldogan elmentek.

- Kösz - morogtam, s beviharoztam a szobába.

- Most mi a baj? - jött utánam ez a gyökér – Az, hogy nem engedem, hogy bajba kerülj?

- Igen, igen az, mindenbe beleszólsz, mért ne kerülhetnék bajba? Hmm? Nem kértelek meg, hogy segíts rajtam - fordultam el tőle. – Amúgy meg, nem egyszer kerültem már bajba, szinte minden hónapban kétszer büntetést kaptam, ahogy letelt az egyik, kezdődött a másik, szóval kösz, de nincs szükségem a pátyolgatásodra.

- Ariana...

- Elég - fordultam vissza lendülettel teli -, ne foglalkozz velem, ne légy kedves, utállak, a suliba egyszerűen megakadályozhatnám, hogy szekáljanak - szorítottam össze a fogaim -, mégis, inkább nézem, mit tesznek veled, sőt még nevetek is... Ne légy kedves, ne foglalkozz velem, nem érdemlem meg!

Nem bírtam többet mondani, a méreg gonosz dolgokat mondatot velem, mindent elmondtam, amit gondoltam.  Akaratom ellenére sírni kezdtem, pontosan nem tudtam, mért is sírok, talán apa miatt, a helyzet miatt, vagy ettől a nagy dühtől? Nem tudtam válaszolni rá, csak azt tudtam, hogy fáj a szívem. Nagyon rossz érzés volt, utáltam magamat abba a pillanatban, hiszen rájöttem, Aron továbbra is kedves lesz velem, mert ő ilyen, de én nem tudok kedves lenni senkivel.

 Aron előttem állva, komoly és szomorú arccal pásztázott végig. Közelebb lépett hozzám, majd hirtelen átölelt.

-  Csitt, ne nyavalyogj már - simította meg hátam nyugtatásképpen -, nem birok nem kedves lenni, hiszen te nem tettél ellenem semmit. Tudom, nem vagyunk jóba - lett zavart a hangja -, de most kérlek, sírd ki magad, és enged, hogy közben ölelhesselek - elfordította tekintettét, ami egy picit megnevetettet, bólintottam.

- Köszönöm - szorítottam meg a mellkasánál fogva a pólóját az ujjaim között.

- Ugyan - hallottam még, hogy ezt suttogta, majd ezután egyikük sem mondott semmit. Csak álltunk, én a mellkasán zokogva, mint egy gyenge, kis nőszemély és ő, ahogy egyre erősebben szorított, hogy megnyugtasson. 

Annyira kedves - gondoltam magamban. Nem tudom, hogyan is fogom neki mindezt meghálálni, de megtalálom majd a módját és akkor egában leszünk. Abba a helyzetben kicsit féltem, féltem, hogy így lát engem, pedig nem lenne szabad... Ebbe a világban vigyázni kell, kinek adod ki a gyengeséged, vagy inkább senki előtt nem szabadna ilyen gyengének mutatkozni, nem lehet megbízni senkiben. Vajon Aronbe megbízhatok? - pillantottam fel rá, arcán kemény és egyszerre fájdalmas arckifejezés volt. Hmm, talán benne bízhatok - mosolyodtam el, ezután elengedtem. Először meglepődött, hogy ilyen hamar abba hagytam a pityergést, aztán bólintott.

- Még egyszer köszönöm - haraptam be az alsó ajkam, olyan kínos valakinek is köszönömöt mondani.

- Gyagya - ingatta a fejét, miközben kisétált a szobából.