Kilencedik fejezet - Utazunk! Hurrá...
Miután sikerült mindent megbeszélnünk a rocker gyerek nevét
illetően, nekiálltunk összepakolni. Mivel nem vihetek sok cuccot, csupán
annyit, amennyi egy hátizsákban is elfér, a ruháimat több csoportra osztottam.
Első csoport: az eszméletlen dögös vagyok benne elnevezést kapta, a második:
laza és trendi és a harmadik, amit nem tudtam elnevezni, erre a részlegre
helyeztem minden más ruhámat - néztem szájam rágva rájuk. Mégsem mehetek egy
szoknyába! - dobtam félre a nagy rózsaszínű tütü szoknyát. Valami laza kéne, de
mégis csinos. Hiába nem lát senki, aki érdekelne, de mindennek meg kell adni a
módját.
- Ajj, már - visongtam a ruháim előtt, mint egy béna tini lány.
Muszáj lesz Paris tanácsát kikérnem. Nem! Azt nem lehet, túlságosan fölénybe érezné magát, amiért ő öltöztet. Mástól kell, szívességet kérném - indultam a nappaliba, ahol Boldi és Aron volt csak. - Figyelj, Boldi - kezdtem bele, a mellette lévő sráctól nem kérhetem, hogy segítsen. Nem, nem akarok megint egy szobába kerülni vele.
- Gyere, segíts! - Igazából meg akartam szépen kérni, de mindegy úgy látszik, bármit is mondok, abból parancsolgatás lesz. Nem hiába, becses személyem maga Diana hercegnő reaknációja. Biztos vagyok benne.
- Talán légy szíves - indult meg felém. Beértünk a szobába, ahol a ruha halmot látva kérdőn pillantott rám.
- Mit vegyek fel? - Ez nehéz kérdés - vakarta meg az állát.
Leült az ágy szélére, és mindegyik ruhámat megnézte, feszülten néztem minden mozdulatát. Féltem, hogy rosszat választ, egy kézmozdulattal jeleztem, hogy szaporábban, mire végre kivett a halom közül egy fehér pólót és egy farmert, meg egy farmerdzsekit. Mégis minek néz ez engem? Farmer balerinának? Bár ez a nadrág nem rossz - emeltem a nadrágot magam elé. Hmm, talán jó lesz. Oldalról ránéztem, éppen az állát vakarta, ha jól megnéztem, borostás volt, gondolom épp az viszkethetett neki. A fejemmel egy alig észrevehetőt biccentettem az ajtó irányába, és ennyi épp elég volt, ahhoz, hogy visszasétáljon a nappaliba.
Megfogtam a ruhákat, bementem velük a fürdőbe, ahol átöltöztem. Végezetül pedig a hajamba mélyesztettem a napszemüvegem. Megnéztem magam a tükörben. Nagyon cuki vagyok - küldtem magamnak puszit, majd közelebb léptem a tükörhöz, komolyan és unottan magamra néztem, majd valami tollkódos fejjel kimentem onnan. Az ember, aki kiskora óta nevelt vagy ilyesmi, ott állt türelmetlenkedve az ajtóban. Várt valakire, azaz rám, mostanra már mindenki kész lett, csak én nem. Mindenki az autóban már ott ült, innen pontosan látható volt. Apám az óráját ütögetve jelezte, hogy szedjem a cókmókomat és induljunk. Előre láttam, hogy dühös lett volna, ha direkt elkezdek szórakozni, ezért felkaptam a hátizsákom és indultam is. Sajnos az autóban középre kerültem, a fene, hogy nem ülhetek előre. Itt hátul majdnem elfogyott már a levegő, ezért mind a két fiúra ráordítottam, hogy húzzák már le azt az ablakot, amiért persze megint csak én voltam a rossz. A volán mögül a drága közeli rokonom próbált „megnevelni" hát, sok sikert neki. Amúgy is, én jól viselkedtem egész úton, csak ez a két idióta nem. Állandóan beszélgettek egymással, ami totál kikészített, mást nem hallottam, minthogy a Legend of valami játékon melyikük hogyan játszik, milyen fegyverük van, vagy éppenséggel hányas szinten vannak. De mindezek ellenére meg kellett őriznem a hidegvérem, így is már többször törtem ki dührohamokban, mint eddig valaha. Nem szabad engednem, hogy az érzelmeim irányítsák a tettemet, elvégre egy erős vezetőt a higgadtság és a lángelme jellemez. Ránéztem a mellettem lévő srácra, akit úgy ismertem meg, hogy lelocsolt, elég vicces egy emlék - gondoltam vissza arra a jelenetre. Azóta Aron teljesen megváltozott, nem dehogy - ráztam meg a fejem - mindig is ilyen volt, csak idegenek, más emberek előtt változik vissza azzá a visszahúzó, félénk gyerekké. De azért örülök, hogy előttem az igazi énjét mutatja. Hmm, talán nekem is kéne csinálnom egyfajta kettős személyiséget, aki félig kedves lenne, érzékeny és csöpögős... Haha, jó vicc, soha nem leszek ilyen idióta. Nagyban gondolkodtam az élet nagy kérdésein, mikor hirtelen az oldalamba ütőt valaki, és tudtam is, hogy ki.
- Te örült! - kiáltottam rá Aronre. - Véletlen volt - emelte fel a kezeit védekezve - , esküszöm... Ariana, higgy nekem - kérlelt, ahogy egyre közelebb hajoltam hozzá. - Épp egy harcos mozdulatot mutattam be, és véletlenül megütöttelek.
- Itt vagyunk - szólt hátra apa, mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Hurrá - néztem Aronre -, szerencséd van. - Megvártam, míg kiszáll, majd én is kiszálltam a kocsiból. - Ez nem a Grand-kanyon... - szóltam apa után. - Ez a reptér.
- Mert az nem ebbe az országban van? - csóválta a fejét a piercinges srác.
- Fogd be, Boldi - követtem apáékat.
- Jous! - kiáltott utánam. - Mondtam már, hogy így hívj.
A Jous nevet nem tudom, miért akarja, rondább név, mint bármi más, meg amúgy is, ha egyszer már kapott egy nevet, akkor azt használja, ne mást. Én sem keresztelem át magam Georginára. A reptérre beérve, apa már megvette a jegyeket, és beálltam hozzájuk a sorba, ahol a csekkolás történt, nem volt kivételesen semmi érdekes, lemérték a hátizsákom súlyát, méretét. Minden rendben folyt, pedig ha tudtam volna, hogy repülővel megyünk, bőrönddel érkezem, de nem, ezt nem lehetett elmondani. A gépen egy középkorú pasas mellé kerültem, akinek megállás nélkül be nem állt a szája. Próbáltam finoman utalni rá, hogy nem érdekel a közlendője, de nem, ő annak ellenére is mondta és mondta. Egy órán belül meg is állt a repülő az első megállónál és én ilyenkor adtam hálát istennek, hogy csak idáig utaztunk. A reptérről kiérve már várt ránk egy kilenc személyes autó és egy ürge. Apa még mielőtt felszálltunk volna, kibérelt itt egy kocsit. Az előtte lévő úr tiszteletteljesen átadta a kulcsot apunak, majd percekkel később tovább is álltunk. Az út hosszú volt nagyon és unalmas. Apa az útra figyelt, Dana ugyan azt elmondta, amit másodpercekkel előtte a GPS már elmondott, a fiúk mellettem megint valami olyan dologról beszéltek, ami hidegen hagyott, így hát nem tudtam hozzá szólni. Mielőtt elindultunk volna Aront belöktem középre, és így végre nem zargattak. Volt az út alatt egy olyan pillanat, amikor Dana néni elkezdett valami kirándulós dalt énekelni.
- Száz szúnyog van a falon - kezdett bele, na, ne már... Lehet ennél rosszabb? - koccintottam meg a fejem a kocsi ablakában. Nem kellett volna megkérdeznem, rosszabb lett és a végére már rendesen énekeltek. - Egyet lecsapunk, maradt kilencvenkilenc - folytatta apám, majd hirtelen a mellettem lévő fiúknak is elment az esze.
- Kilencvenkilenc szúnyog van a falon - énekelték mindketten, majd mind a négyen daloltak. - Egyet lecsapunk, marad kilencvennyolc... Mindjárt megsüketülők – gondoltam, miközben elővettem a fülesem, bedugtam a telefonba kikerestem Nightwinsh Élan című dalát. Elindítottam, majd az ablaküvegnek döntve a fejem hallgattam.
- Ajj, már - visongtam a ruháim előtt, mint egy béna tini lány.
Muszáj lesz Paris tanácsát kikérnem. Nem! Azt nem lehet, túlságosan fölénybe érezné magát, amiért ő öltöztet. Mástól kell, szívességet kérném - indultam a nappaliba, ahol Boldi és Aron volt csak. - Figyelj, Boldi - kezdtem bele, a mellette lévő sráctól nem kérhetem, hogy segítsen. Nem, nem akarok megint egy szobába kerülni vele.
- Gyere, segíts! - Igazából meg akartam szépen kérni, de mindegy úgy látszik, bármit is mondok, abból parancsolgatás lesz. Nem hiába, becses személyem maga Diana hercegnő reaknációja. Biztos vagyok benne.
- Talán légy szíves - indult meg felém. Beértünk a szobába, ahol a ruha halmot látva kérdőn pillantott rám.
- Mit vegyek fel? - Ez nehéz kérdés - vakarta meg az állát.
Leült az ágy szélére, és mindegyik ruhámat megnézte, feszülten néztem minden mozdulatát. Féltem, hogy rosszat választ, egy kézmozdulattal jeleztem, hogy szaporábban, mire végre kivett a halom közül egy fehér pólót és egy farmert, meg egy farmerdzsekit. Mégis minek néz ez engem? Farmer balerinának? Bár ez a nadrág nem rossz - emeltem a nadrágot magam elé. Hmm, talán jó lesz. Oldalról ránéztem, éppen az állát vakarta, ha jól megnéztem, borostás volt, gondolom épp az viszkethetett neki. A fejemmel egy alig észrevehetőt biccentettem az ajtó irányába, és ennyi épp elég volt, ahhoz, hogy visszasétáljon a nappaliba.
Megfogtam a ruhákat, bementem velük a fürdőbe, ahol átöltöztem. Végezetül pedig a hajamba mélyesztettem a napszemüvegem. Megnéztem magam a tükörben. Nagyon cuki vagyok - küldtem magamnak puszit, majd közelebb léptem a tükörhöz, komolyan és unottan magamra néztem, majd valami tollkódos fejjel kimentem onnan. Az ember, aki kiskora óta nevelt vagy ilyesmi, ott állt türelmetlenkedve az ajtóban. Várt valakire, azaz rám, mostanra már mindenki kész lett, csak én nem. Mindenki az autóban már ott ült, innen pontosan látható volt. Apám az óráját ütögetve jelezte, hogy szedjem a cókmókomat és induljunk. Előre láttam, hogy dühös lett volna, ha direkt elkezdek szórakozni, ezért felkaptam a hátizsákom és indultam is. Sajnos az autóban középre kerültem, a fene, hogy nem ülhetek előre. Itt hátul majdnem elfogyott már a levegő, ezért mind a két fiúra ráordítottam, hogy húzzák már le azt az ablakot, amiért persze megint csak én voltam a rossz. A volán mögül a drága közeli rokonom próbált „megnevelni" hát, sok sikert neki. Amúgy is, én jól viselkedtem egész úton, csak ez a két idióta nem. Állandóan beszélgettek egymással, ami totál kikészített, mást nem hallottam, minthogy a Legend of valami játékon melyikük hogyan játszik, milyen fegyverük van, vagy éppenséggel hányas szinten vannak. De mindezek ellenére meg kellett őriznem a hidegvérem, így is már többször törtem ki dührohamokban, mint eddig valaha. Nem szabad engednem, hogy az érzelmeim irányítsák a tettemet, elvégre egy erős vezetőt a higgadtság és a lángelme jellemez. Ránéztem a mellettem lévő srácra, akit úgy ismertem meg, hogy lelocsolt, elég vicces egy emlék - gondoltam vissza arra a jelenetre. Azóta Aron teljesen megváltozott, nem dehogy - ráztam meg a fejem - mindig is ilyen volt, csak idegenek, más emberek előtt változik vissza azzá a visszahúzó, félénk gyerekké. De azért örülök, hogy előttem az igazi énjét mutatja. Hmm, talán nekem is kéne csinálnom egyfajta kettős személyiséget, aki félig kedves lenne, érzékeny és csöpögős... Haha, jó vicc, soha nem leszek ilyen idióta. Nagyban gondolkodtam az élet nagy kérdésein, mikor hirtelen az oldalamba ütőt valaki, és tudtam is, hogy ki.
- Te örült! - kiáltottam rá Aronre. - Véletlen volt - emelte fel a kezeit védekezve - , esküszöm... Ariana, higgy nekem - kérlelt, ahogy egyre közelebb hajoltam hozzá. - Épp egy harcos mozdulatot mutattam be, és véletlenül megütöttelek.
- Itt vagyunk - szólt hátra apa, mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Hurrá - néztem Aronre -, szerencséd van. - Megvártam, míg kiszáll, majd én is kiszálltam a kocsiból. - Ez nem a Grand-kanyon... - szóltam apa után. - Ez a reptér.
- Mert az nem ebbe az országban van? - csóválta a fejét a piercinges srác.
- Fogd be, Boldi - követtem apáékat.
- Jous! - kiáltott utánam. - Mondtam már, hogy így hívj.
A Jous nevet nem tudom, miért akarja, rondább név, mint bármi más, meg amúgy is, ha egyszer már kapott egy nevet, akkor azt használja, ne mást. Én sem keresztelem át magam Georginára. A reptérre beérve, apa már megvette a jegyeket, és beálltam hozzájuk a sorba, ahol a csekkolás történt, nem volt kivételesen semmi érdekes, lemérték a hátizsákom súlyát, méretét. Minden rendben folyt, pedig ha tudtam volna, hogy repülővel megyünk, bőrönddel érkezem, de nem, ezt nem lehetett elmondani. A gépen egy középkorú pasas mellé kerültem, akinek megállás nélkül be nem állt a szája. Próbáltam finoman utalni rá, hogy nem érdekel a közlendője, de nem, ő annak ellenére is mondta és mondta. Egy órán belül meg is állt a repülő az első megállónál és én ilyenkor adtam hálát istennek, hogy csak idáig utaztunk. A reptérről kiérve már várt ránk egy kilenc személyes autó és egy ürge. Apa még mielőtt felszálltunk volna, kibérelt itt egy kocsit. Az előtte lévő úr tiszteletteljesen átadta a kulcsot apunak, majd percekkel később tovább is álltunk. Az út hosszú volt nagyon és unalmas. Apa az útra figyelt, Dana ugyan azt elmondta, amit másodpercekkel előtte a GPS már elmondott, a fiúk mellettem megint valami olyan dologról beszéltek, ami hidegen hagyott, így hát nem tudtam hozzá szólni. Mielőtt elindultunk volna Aront belöktem középre, és így végre nem zargattak. Volt az út alatt egy olyan pillanat, amikor Dana néni elkezdett valami kirándulós dalt énekelni.
- Száz szúnyog van a falon - kezdett bele, na, ne már... Lehet ennél rosszabb? - koccintottam meg a fejem a kocsi ablakában. Nem kellett volna megkérdeznem, rosszabb lett és a végére már rendesen énekeltek. - Egyet lecsapunk, maradt kilencvenkilenc - folytatta apám, majd hirtelen a mellettem lévő fiúknak is elment az esze.
- Kilencvenkilenc szúnyog van a falon - énekelték mindketten, majd mind a négyen daloltak. - Egyet lecsapunk, marad kilencvennyolc... Mindjárt megsüketülők – gondoltam, miközben elővettem a fülesem, bedugtam a telefonba kikerestem Nightwinsh Élan című dalát. Elindítottam, majd az ablaküvegnek döntve a fejem hallgattam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése